Hallstatti kirándulás

2008 őszén egy kis lelkes csapat a Soproni Múzeumból egynapos tanulmányi kirándulást szervezett egy csöppnyi barokk ausztriai kisvárosba. Hallstatt neve a kelta hagyományok szerint a „só helye” lakosainak száma 1000 fő. A városkát hegyvidék veszi körül, a völgyben pedig egy festő szépségű tó (Hallstattersee) terül el. A helyszűke miatt Hallstatt egyetlen utcából áll és néhány teraszosan a hegyoldalba épített házsorból. A helyszűke és a sziklás talaj miatt különös és egyben bizarr nevezetessége a városnak a gótikus templom kertjében található teraszos apró temető, melyben a halottak maradványait még a 20. században is évente kiásták. A koponyájukat kifehérítették és festett virág- vagy babérkoszorúkkal ékesítették, majd a fehér "homlokra" gót betűkkel vésték fel a elhunyt nevét. A templom melletti sziklafalba vájt Csontház így őrzi a megboldogultak földi maradványait.

Utazásunk célja azonban a világ legrégibb, 7000 éve működő sóbányájának a meglátogatása volt. Jelentős sókitermelés a bronzkor óta (Kr.e. 1800-900) folyik a város környezetében, de leginkább a vaskorszakban (Kr.e. 900 után), mikor kelták lakták, terjedt el kontinens szerte a híre gazdag lelőhelyeinek. Ebből az időszakból származik a több mint 2000 sírt tartalmazó Salzbergtal-i temetkezési hely, mely a korszak legnagyobb régészeti lelőhelynének számít. Ezért az emberiség Kr.e. 800-400 közötti időszakát „hallstatti kornak” (kultúrának) nevezik. Később a rómaiak alatt, majd a középkorban és egészen napjainkig jelentős só lelő hely.
A sóbánya Kaiserberg nevű része 2002-ben nyílt meg múzeumként. A bányának a Mária Terézia korabeli tárnarendszerét, Johannes Saltzenberger (a Sómen) eredeti tervei alapján, végül ekkor alakították ki múzeumi látványossággá, mely egybeesik a körzet UNESCO világörökség részévé nyilvánításával. A bánya bejáratánál látható Saltzenberger emlékmű a magyar illetőségű Alexander Busch szobrászmester műve.

A sóbányához szinte derékszögben egy 800 méteres felvonón utaztunk, majd egy kis sétával elértük a múzeum bejáratát. A nem olcsó belépőjegy kifizetése után, egy öltözőbe vezettek minket, ahol mindenki kapott egy munkásruhát. Erre azért volt szükség, mert a múzeum-bánya különböző szintjeit facsúszdák kötik össze és csak ilyen formában lehetett tovább közlekedni. Jól kiépített, biztonságos járatokon keresztül vezetett utunk. Menet közben sem unatkoztunk a kopár, sötét alagútrendszerekben, ugyanis a mai technikai vívmányokat felhasználva látványos showelemekkel szórakoztatták a vendégeket. Például videó projektoron mutatták be a földtörténeti korok változásait vagy zenével összehangolt lézershow-t csodálhattunk a bányató felet. A „legmegrázóbb” látványelem egy 19. századi élethűen elkészített beszélő bányamunkás-bábu volt, aki elmesélt egy igaz történetet arról, miként bukkantak rá egy több ezer éves bányász mumifikálódott testére a sóban (Mann im Salz).
A bányából valóban kerültek elő több ezer éves leletek, melyek a helytörténeti múzeumban (Hallstatter Museum) megcsodálhatók, azonban az „embert a sóban” sajnos nem láthatjuk, ugyanis felfedezése után tisztességgel eltemették valahol a városka környékén.