Baranyai Lenke: Emlékezés Környei Attilára

Nagycenk, 2010. márc.12.
Különös nap ez a mai.
Délelőtt Csatkai Endréről tartott megemlékezést Domonkos Ottó, most Környei Attilára emlékezünk. A három muzeológus – talán nem túlzás azt mondani – olyan Sopron kultúrtörténetében, mint amilyen Szókratész, Platón és Arisztotelész volt az ókori Athénben. Domonkos Ottó, Istenek hála, köztünk van, és minden kutatásban a segítségünkre siet. Elismerése kitüntetés, a hibák, bizonytalanságok finom tapintattal való kiigazítása pedig minta számunkra. Csatkai Endre 40 éve halt meg. Ha bármi Sopronnal kapcsolatos dolgot keres az ember, az ő írásaiból el lehet indulni, hiszen szinte szállóige, hogy: „Bandi bácsi már írt róla…” A harmadik történész-muzeológus, Környei Attila, kettőjük tanítványa, fájdalmasan korán ment el 10 esztendeje. Ma lenne 70 éves. (Nem az én tisztem volna az ő munkásságát méltatni, de nem térhetek ki előle. Elsősorban azonban őt, az embert szeretném megidézni.)Az emlékezésre talán mégis feljogosít, hogy együtt dolgoztunk a TIT történeti szakosztályában és a Történelmi Társulat soproni csoportjában. Ő ebben az ismeretterjesztő munkában valósította meg tanári énjét. Így munkatársam, a kutatásban mentorom, és talán mondhatom, hogy a barátom is volt.

Mindketten magyar-történelem szakos tanárként végeztünk az ELTE-n. (Bár én sorsom kitérője miatt csak később.) Attila már a Berzsenyi Gimnáziumban kitűnt történeti érdeklődésével. Nagy hatással volt rá a tudós tanár, Prőhle Jenő, és Csatkai Endre, akinek irányításával OKTV-t nyert, és útja egyenesen vezetett az egyetemre. Amikor elvégezte, nem tért vissza tanítani egykori iskolájába, hanem Csatkai Endre hívására a Soproni Múzeum történészeként kezdett dolgozni.
Az 1960-as évek végén a brennbergi bányászat múltja felé fordult. Felkereste az idős bányászokat, megörökítette visszaemlékezéseiket, köztük az 1905. évi nagy sztrájk történetét. Összegyűjtötte a sajátos kolónia életformájára vonatkozó tárgyi, szóbeli és írásos emlékeket. A ma újra élő „bányászbúcsú” hagyományának a felelevenítése is az ő nevéhez kötődik. 1968-ban nyílt meg Brennbergben az az állandó kiállítás, amely az ország legrégebbi szénbányájának anyagát mutatta be. Majd a következő évben sikerült pénzt szereznie, és két lakás megvásárlásával kialakította a Bányászati Emlékmúzeumot. Munkájának egyik értékes eleme volt a társadalom alsó rétegének, a munkásság életének, szervezeteinek a kutatása.
A másik: az országos hírű főúr, Nagycenk birtokosa, Széchenyi István munkásságának kutatása. A „forradalmár Kossuth” és a „reformer Széchenyi” sémájában gondolkodó Kádár-korszakban óriási jelentőséggel bírt a „legnagyobb magyar”alakjának a reflektorfénybe állítása. Ez az 1973-ban megnyílt Nagycenki Széchenyi Múzeum révén sikerült. Mindkettő Környei Attila elévülhetetlen érdeme. A múzeum mozgalmat hirdetett a szocialista brigádok között, és országszerte 100-nál többre rúgott (a szovjet űrhajósok helyett) a magyar történelem kiemelkedő alakját névadónak választók köre. Ez volt az a trójai faló, amellyel bizonyos mértékig változtatni lehetett a kor történelemszemléletén. A mozgalom egyre nőtt, csatlakoztak hozzá az iskolákban alakuló Széchenyi-körök, amelyeket Péchy Mária fogott össze. Ekkor, 1976-ban kezdődtek iskolánkban is a Széchenyi-vetélkedők, amelyeknek a hagyománya ma is él.
Én iskolánk névadójának a történetét kutatva jutottam a levéltár után a múzeumba, ahol megtapasztalhattam Attila önzetlen segítségét. Már elmondtam egy interjúban, hogyan adta át a Stornó-gyűjteményben található Széchenyi-leveleket elemzésre.(És ugyanígy tettem, amikor egy erdélyi menekült által Beledbe került kéziratfüzérben Wesselényi Miklós levelére bukkantam, amelynek eredetiségét törvényszéki írásszakértő és a kolozsvári Egyed Ákos professzor igazolta.) Környei Attila a brigádtagoknak és érdeklődőknek népfőiskolát szervezett. Az évente megrendezett egyhetes kurzus idővel rangos rendezvénnyé nőtte ki magát. Az ország minden részéből érkeztek hallgatók, és Sopronból is sokan utaztak ki az előadásokra.
A Széchenyi-kutatásom alapján került sor arra, hogy szervezőként néhányszor engem is felkért előadónak. Az első esetben, látva vonakodásomat, azzal biztatott, hogy csupán kedves öregurak, nyugdíjas esztergályosok meg mozdonyvezetők lesznek ott, akik hálásak lesznek minden szavamért. A „cselben” benne volt emberismerete, fanyar humora is. Én – a hályogkovácsok bátorságával – Széchenyi lelkialkatáról, betegségéről beszéltem. Az előadás végén odajött hozzám egy hölgy, és egyetértve az elmondottakkal, beszélgetni kezdett velem. Ő dr. Konta Ildikó pszicho-terapeuta volt, annak az Intaházán levő intézetnek a vezetője, amelyet Benedek István hozott létre, és amelynek lakóiról szól Benedek Aranyketrec című könyve.(Ennyit a népfőiskola hallgatóságának széles köréről!)
 Hasonló módon „szervezett be” Attila a munkásmozgalom kutatásába is, amelyre a Győr-Sopron Megyei Pártbizottság jelentős összeget biztosított. Nem is az anyagiak, hanem a kutatási engedély lehetősége vonzott. Így kerültem be egyedüli történelemtanárként a levéltárosok és történészek közé. És itt álljunk meg egy pillanatra! Mi biztosított bizonyos szabadságot a párton kívüli Környei Attilának? A tudása, amelyre szüksége volt a pártállami rendszernek. És bizonyos mértékig így lehettünk független értelmiségiek mi is, úgy, hogy a tudományt és az igazságot szolgáltuk, nem kerestük a konfrontációt a hatalommal, de nem is hunyászkodtunk meg előtte.
Amikor megalakult a Magyar Történelmi Társulat soproni csoportja,Környei Attila lett az elnök, én voltam a titkár. A legnevesebb történészek (Glatz Ferenc, Hegyi Klára, L. Nagy Zsuzsa, Szakály Ferenc, Szűcs Jenő) támogatták előadásaikkal közösségünket. Az utóbbi a magyar nemzeti tudat kialakulását kutatva szembekerült a kor „ideológiai vonalát” képviselő Molnár Erikkel, és Aczél György tilalmi listájára került. Mindezt nem tudtam, amikor Szűcs Jenőt meghívtam Sopronba. A gesztus által keltett viharfelhőkről csak akkor értesültem, amikor összefutottam Attilával, és mondta, hogy hivatták a pártbizottságra, oda siet. Neki azt is sikerült elérnie, hogy a dolognak nem lett következménye, és az előadást megtarthattuk. A soproni csoport sikerének koronája az volt, amikor a társulat városunkban tartotta vándorgyűlését, és mi lehettünk a jeles rendezvény házigazdái.
Visszatérve a Kádár-rendszer alatti helyzetünkre, azt mondhatjuk, hogy ez a korszak volt a mi Döblingünk! Alkalmanként Széchenyi is szabadnak érezhette magát többszobás lakosztályában, mindaddig, amíg nem akarta átlépni annak küszöbét. Így voltunk ezzel mi is. Volt bizonyos mozgásterünk, de kemény feltételek között dolgoztunk. Ha az ember tudta, hol húzódnak a korlátok, némi ravaszsággal átbújhatott alattuk.
1990-ben Környei Attila lett a nyugalomba vonuló Domonkos Ottó után a Soproni Múzeum igazgatója. Nevéhez kötődik – sok egyéb mellett – a legújabb kori történelmi kiállítás megrendezése. Párhuzamosan a Nagycenki Múzeum igazgatását is ő végezte, kettős munkával, egy fizetésért.(Igen, mi nem gazdagodtunk meg, ügybuzgalomból, tudományszeretetből, tanári indíttatásból végeztük társadalmi munkánkat.)
Ebben a korszakában készült egy nagy jelentőségű alkotása. Ez egy téma szerinti válogatás volt Széchenyi különböző műveiben előforduló fontos gondolataiból. Aki idézetet keres, munkáját nagymértékben segíti az 1991-ben (majd 1998-ban ismét) megjelent könyv.
 Ha egyetlen jellegzetes képet kellene rajzolnom emlékezésem tárgyáról, az egy mozgásban lévő Attila lenne, aki jellegzetes ballonkabátjában, tarisznyájával siet valahonnan valahova. Ha találkoztunk az úton, mindig mondott valami maradandót: kutatásról, a családjáról, István fia sikereiről, Jolcsi lánya aranymondásairól, néha a testi bajokról is. Amúgy ezekkel mindig bevonult lelke belső szobájába, mert egyedül akart megküzdeni velük.
Váratlanul távozott közülünk. Számos díjjal elismert, teljes életművet hagyott maga után, de élete torzó maradt. Vette a kabátját, tarisznyáját, és elsietett Nagycenk annyi tragédiát megélt platánjai alatt az örökkévalóságba. …Lelkünk, mint fehér kendő leng utána.