Soltra E. Tamás saját útja

„A Dóm előtt voltam; a harangtorony fölnyúlt az égbe, a sötétség elnyelte a hosszát. Megrendülve álltam; hogy meddig, nem tudom. Szédülve nagy lélegzeteket vettem, elindultam a Via Calzaiolin a Piazza della Signoria felé, ahol a reneszánsz minden nagysága, ereje egyetlen épületbe sűrítve tárult elém: a Palazzo Vecchio óriási kőkockája, a belőle kinyúló hasábtorony, az iszonyú erejű bástyafokok; úgy éreztem, fölfoghatatlan a számomra.”
Borsos Miklós: Visszanéztem félutamból (1975)

Hasonló élményeket élt át Soltra E. Tamás is, amikor feleségével a főiskolás diplomaosztó után Firenzébe látogatott (1980). Szülővárosa, Pécs megajándékozta azokkal az alapélményekkel, amelyek egy pálya elindulásához szükségesek, azonban hamar úgy érezte: ki kell szakadnia saját közegéből. Ez az eltávolodás korántsem végleges: az ifjúkor élményei végigkísérik az embert életútján, azonban a kilépés önmagunkból törvényszerű. „Egyrészt a művészeti gimnáziumban kiderült, hogy ahhoz, hogy az ember önálló útra lépjen, el kell felejtenie az otthonát. Ez nem végérvényesen történik, hanem egyszerűen ki kell lépnünk önmagunkból, a saját közegünkből, ahová tartozunk.”

„A leghidegrázóbb egy művész pályájában, hogy megtalálja-e a saját útját? Nem az a kérdés, hogy meg tudja-e csinálni, hanem, hogy megtanulható-e? Lehet próbálkozni, de alapvetően nem lehet ezt megtanulni. Aki csak úgy “tanulgatja” a dolgokat, hamar lebukik. Ennek pedig az a lényege, és, hogy amint hozzányúl a dologhoz, ahogy eszköztárában gazdagítja azt – be is fejezi. A természet azonban “nincsen készen,” semmi fölösleges nincsen benne. Nekünk az a dolgunk, hogy ezeket az alkatrészeket életben tartsuk, megtanuljuk az élet ritmusát és aszerint alkossunk. Kellő jutalom az, ha az ember erre képes, és szívfájdalommal enged el egy-egy munkát, amelyen még lehetne dolgozni, tehát megvan benne az a képesség, ami nem tanulható. Ez – visszacsatolás az “eleven szemlélethez.” – vélekedett. Az „eleven szemléletet” legjobban a régi mesterektől lehet megtanulni, a firenzei Bargello szoborgyűjteményében. A régiek ismerték azt, amit a mai vizuális kultúra eltemet: a belső látást. Az érmészet ugyanis ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek. „A médiafelület ma egy olyan csacsogó, külső képekben való gondolkodást kényszerít rá egy egész korosztályra, hogy nagyon nagy árat fizet érte, aki ebbe belekeveredik. A belső látása nem tud kifejlődni, mert ott van az, csak blokkolva. Kérdés, hogy képesek-e felszabadítani magukat a fiatalokat, hogy újra teljes értelmében áramolhasson ez a tudás?” A belső látás segít megérteni, hogy miben áll a firenzei Dómkupola igazi nagysága. Ez a mű a reneszánsz ember által folytatott heroikus küzdelem igazi példája. „Aki ennek a kupolának a közelébe kerül, bármilyen szakmából induljon is, nagyon ügyefogyottnak kell lennie ahhoz, hogy ne érzékeljen valamit abból a dermesztő tudásból, ami azt létrehozta.

A belső látás fogja megindítani, mert amíg sétálunk a közelében, lefotózhatatlan, érthetetlen marad. Amikor egy kis utcán elindulunk, visszanézünk és látunk belőle egy részletet, akkor kezdjük fölfogni, hogy mi is volt ez.” Ugyanilyen hősies Benvenuto Cellininek a harca a megkásásodott bronzzal, amiből a Perszeuszt öntötte.  „Amikor alatta álltam, láttam egy szobrot, amely van, akinek tetszik, van, akinek nem, ez magánügy, de az a tudás, ami létrehozta, páratlan.”

A KUPOLA ÁRNYÉKÁBAN
Soltra E. Tamás szobrászművész kamarakiállítása
Helyszín: Fabricius-ház, Sopron, Fő tér 6.
A kiállítás megtekinthető május 15-ig, kedd-vasárnap 10-18 óráig.

Fotó: Horváth Zsolt