Elhunyt Dávid Ferenc művészettörténész (1940. augusztus 16. – 2019. január 21. )
A nevet hallván vagy olvasva a soproniaknak elsősorban nem az erdélyi unitárius püspök jut az eszükbe, hanem az a halk szavú, mosolygós, mindig kedves és udvarias ember, aki itt élt közöttünk. Budapestről került ide friss diplomásként és itt élt családjával egészen 1982-ig. Az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársa volt.* 1982-től Budapesten élt, de Sopronba rendszeresen visszajárt. Sokat láthattuk a levéltárban, a Fő téren, vagy éppen a múzeumban. Munkássága sok szállal kötötte Sopronhoz. Korábbi kutatásait igyekezett továbbfejleszteni, lezárni. Így készült el a Soproni Városatlasz, valamint a belvárosi házak tulajdonosainak jegyzéke, a középkortól a 20. század közepéig. Dávid Ferenc azonban nem csak könyvet író tudós volt, Sopronban különösen nem. Érdekes, érdemes volt vele beszélgetni. Levéltári- és falkutatásai során egy-egy épületről rengeteg adatot gyűjtött össze; ezeket pedig nagyon plasztikusan, színesen tudta elmondani. A hallgatója előtt megelevenedett az épület, akár a 16., akár a 19. századi állapotáról beszélt.
Az utóbbi két évtizedben már ritkábban mászott építkezési állványra. (Idősebb soproniak pedig legendákat mesélnek erről az időszakról, néha kicsit túl is színezve az eseményeket.) A műemlékek helyreállításában szerzett tapasztalatait tanácsadóként is kamatoztatta. Egyik legszebb példája ennek a sopronbánfalvi pálos-karmelita kolostor helyreállítása. Árnyalt, finoman megfogalmazott argumentációval el tudta érni, hogy mind a tulajdonos, mind a kivitelező elfogadja a véleményét; holott az általa javasolt megoldás sokszor drágább és összetettebb volt, mint azt tervezték, az épületnek viszont előnyére szolgált. Ezt a tudását, képességét az országban szerencsére több helyütt is kamatoztatta.
Ferivel azért is volt jó időt tölteni, mert nem csak az épületekről, hanem az emberekről, a lakásviszonyokról is sokat mesélt. Ugyanakkor sokan emlékeztek rá, távozása után egy emberöltővel is. Nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy valaki meg ne állította volna. Ezekből a találkozásokból aztán néha nagy beszélgetések kerekedtek, a fiatalabb harmadiknak nagy örömére.
Azt már talán kevesebben tudják, hogy a Soproni Múzeummal is szoros volt a kapcsolata. Bizonyára köszönhető ez első feleségének, Askercz Évának is, de tudjuk, hogy jó viszonyban volt Csatkai Endrével, Környei Attilával; Domonkos Ottónak, a korábbi igazgatónak pedig afféle szárnysegédje volt, a belvárosi múzeumépületek kialakításában. Kücsán József és e sorok írója pedig a műemléképületek kutatásában szerzett ismeretekért tartozik köszönettel. Neki és Askercz Évának köszönhető a Fabricius-ház polgárlakásainak kialakítása. Egyikük az épület, másikuk a kiállítás arculatát tudhatja magáénak. Dávid Ferencnek köszönhetjük a Lábasház, az Ó-zsinagóga, vagy a Tábornok- és a Storno-ház kutatását, ill. az eredmények alapján az összkép kialakulását. Ugyanakkor – nem hivatalosan – muzeológusként is részt vett a múzeum életében. A falkutatások során előkerült kőfaragványokat rendszerezte, leltározta 1969-ben és 1979-ben. A múzeum barokk síremlékeinek szétszóródott faragványait azonosította, egymáshoz rendelte. 1980-ban megálmodta és kialakította az Újkori kőtárat a Tábornok-házban. Kedvenc témája volt a múzeum kályhagyűjteménye. Kéziratos katalógusát két éve adta át a múzeumnak. Jegyzeteivel, skicceivel lépten-nyomon találkozhatunk az adattárunkban. Munkáját, gondolkodását szerencsére a fiatalabb kollégák is megismerhették. Kiss Melindával, Bolodár Zoltánnal, Kelemen Istvánnal az elmúlt év novemberéig kapcsolatban volt. Kutatásaiba beledolgoztak, vagy az ő kutatásaikat segítette javaslataival, ötleteivel.
2016–2017-ben a Zichy-Mesko-palota kutatásán dolgoztunk együtt. Az épületre vonatkozó helyreállítási javaslata példaszerű. Több barokk kályha is életre kelhet az épületben instrukciói alapján. Csak bízhatunk benne, hogy mindez meg is valósul. Az elmúlt év őszén a Szent Mihály-templom induló rekonstrukciója kapcsán jártunk többször a helyszínen. A kutatási tervet állítottuk össze, hogy az elkövetkező másfél év során ez alapján dolgozhassunk. Mára ez már csak torzó maradhat…
„Aki ismeri ennek a városnak a történetét, az jól tudja, hogy mindig is voltak olyan polgárai ennek a településnek, akik nem ide születtek, ide dolgozni, fogalmazhatok úgy is, alkotni jöttek, majd oly szenvedéllyel szerették meg Sopront, hogy annak szerves részévé váltak.” – olvashatjuk a vele készült egyik interjúban.
Ezekkel a sorokkal tisztelgünk a tudós, a kolléga, a barát emléke előtt.
Nemes András
Nyitókép: Iskolatársak, kollégák, barátok. Tóth Sándor és Dávid Ferenc, Sopron, 1968. Fotó: Adorján Attila
Zárókép: Dávid Ferenc Fotó: Hack Róbert
