Nyomot hagyni

Nyomot hagyni

Molnár Mercédesz szobrászművész tárlatával új korszak köszöntött be a Soproni Múzeum kortárs kiállítóhelye életében. Márciustól a Fabricius Galéria új művészettörténész kurátora Mácsadi Orsolya, aki Veress Ferenc művészettörténésztől, a Soproni Múzeum korábbi munkatársától vette át a stafétát. Veress Ferenc a megnyitón elhangzott gondolatait idézzük fel Önöknek, kérjük ne feledjék, a kiállítás zárásaként május 3-án a művésszel beszélget a galériában Mácsadi Orsolya. 

Mácsadi Orsolya művészettörténész és Molnár Mercédesz szobrászművész
Fotó: Griechisch Tamás

“Találkozások című művének szemlélése közben merült fel bennem a gondolat, hogy Molnár Mercédesznek célja van: nyomot szeretne hagyni. Nyomot hagyni maga után – ez minden létezőnek a célja. Legalább olyan csillámló nyomot, amilyet a csiga húz, amint a levélen, vagy a ház falán végigcsúszik, vagy amilyet a madárka apró lábacskái hagynak a frissen esett hóban. Habár törékenyek, mégis nyomok ezek. Mi emberek, azért nemzünk gyermekeket, hogy bennük létünket meghosszabbítsuk, a művészek azért alkotnak műveket, hogy létükre ily módon igazolást találjanak, hiszen műveik hasonlók számukra saját gyermekeikhez.

Már a reneszánszban tudták, hogy „az emlékezet mélyére hullott, majdnem elfelejtett olvasmány új, szabad alkotás kiindulópontja lesz, amely magán viseli a modell könnyű lenyomatát, árnyát. Ezt a festők air-nek, atmoszférának nevezik, s olyan, mint a fiú hasonlatossága az apához. Alapjában tehát minden más, még ha létezik is egy rejtett valami, ami a szellemi rokonságra utal” – írja Eugenio Garin.

Molnár Mercédesz
Fotó: Griechisch Tamás

Molnár Mercédesz számára a legkedvesebb műfaj az érme, amely igencsak nagy kihívást jelent, lévén igényes és míves terület. 2018-ban készült érmesorozatában a művészettörténet ismert alkotásainak újraértelmezése révén összefoglalja nézetét a civilizációról, vagyis négy nagy kultúráról, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak az emberiség kollektív emlékezetében. Egyfajta Mnémoszüné-sorozat ez, hogy Aby M. Warburg kifejezésével éljünk. Az első érme témája: a nap felé táruló kéz. Kecses, mint egy virágkehely, elegánsan, mégis alázattal fogadja be a napsugarakat, melyek éltetik őt. Rájövünk, hogy a Nílus-menti civilizáció hódolata ez Ámon-Ré, a Napisten előtt, a mozdulat pedig talán Ehnatoné, a Naphimnusz szerzőjéé. A IV. érme szintén vértelen ujjakat ábrázol, melyek közül az első kettő függőlegesen, figyelmeztetőn összezárva, a másik kettő meghajlítva: az áldás mozdulata ez, a Pantokrátoré, amint a kenyeret megáldja, ezáltal saját testévé változtatja és nekünk adja, de figyelmeztető-intő is, mint az Utolsó ítélet bírájáé. A bizánci-keresztény világ hierarchikus, mint az egyiptomi, fegyelmezett és tiszteletet parancsoló. A Diszkoszvető mozdulatában ugyanakkor benne van az energia, amely a görög kultúrát mozgatta, az emberi test szépsége, a cselekvés spontaneitása. Ennek ellentéte az elegáns, szónoki mozdulat, a rómaié, akiről megénekelte a költő: „Más faj – elismerem – élethűbb ércszobrokat alkot,/ s arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,/ jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját/ mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:/ ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, / el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,/ és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!” (Verg. Aen. VI. 847–850)

A görög filozófusokat már régen foglalkoztatta a probléma, hogy mi is az ősanyag (arché), amelyből a világ felépül? „A milétoszi Thalész számára az ősanyag a víz, Anaximenész számára a levegő, Anaximandrosz számára egy minőségileg meghatározatlan anyag, a határtalan, az apeiron, amely halhatatlan és határtalan. Démokritosz szerint az, amiből minden van, vagyis a lét, atomokból áll, őselemekeből, a legkisebb, tovább már nem osztható építőkövekből, amelyek az üres térben egymás felé elmozdulhatnak s így különféle összetételük révén az anyag sokféleségét adják. Démokritosz szerint ezért a lét mellett létezik a nem-lét mint üres tér, ahol nincs lét, hogy végbemehessen a mozgás.” (Maria Fürst)

Fotó: Griechisch Tamás

A Rész és egész: a négy őselem című land-art alkotáson a táj kiragadott részletei felsejleni engedik a Vénusz-dombot, amely már az őskori szobrászok a világ kezdete, s amely telített az életet adó vízzel, amelyben ott ring a Nap tükörképe. A játék az őselemekkel megidézi számunkra a legyőzhetetlen Földanyát, minden élet forrását, a női testet, princípiumot. Belőle indulunk ki és őhozzá térünk vissza, mint a kisarjadó gabona vagy fű a földből, a létünk is belőle nyeri értelmét.

Az aggódás a teremtett világ épségéért néha ott bujkál a művész gondolatai között (Utánunk a vízözön), aki mintha óvni próbálná közös örökségünket, a vizet és a földet, amelyeket mi oly’ könnyen elherdálunk. Így a művész mindannyiunk helyett visel felelősséget, élő lelkiismeretként, saját mikrouniverzumán át rezdül rá az élet nagy kérdéseire. A Megtartás, megőrzés, táplálás című munka egyszerűségében is sokatmondó: a cédrusfa korongon szétterülő arany anyaga a Nap és a Hold, a világosság és a sötétség, a hiány és a telítettség viszonyának sejtetője.

Saját létének értelmét a művész a letisztult csöndben, az anyagok nemes szépségében találja meg (Fa-víz analógiák). Meditációs teret hoz létre általuk, melyben mi (a nézők) és ő (az alkotó) egymásra találhatunk.
A Búcsúzás I. számomra a kiállítás legmeghatóbb darabja. Egy kicsorbult ásó, melyen a letörött részt gondos női kezek horgolással kipótolták. Elhagyott szerszámok, csűrök, valamikor itt élt, de eltávozott, esetleg kitelepített emberek emléke. Valaki pókhálószerű lepellel befödi a fájó emléket, valaki gondoskodni kíván az egyedül maradottról. A művész óvó-védő gesztusa megnyugtat és érzelemmel tölti meg a fájó hiányt, kipótolja a letört darabot. Ugyanezt a rituális gesztust gyakorolja a törött kalapácsfejjel is (Búcsúzás III). Ez a szerszám önmagában már nem jó semmire, nem segít rajta az sem, hogy új nyelet kapott, de a pótlás révén szimbólummá válik, a segítségségadás jelképévé.

Így vezet bennünket a művész szinte kézenfogva titokzatos kapukon át, amelyek a saját és a magunk benső világa felé tárulnak. Szinte észrevétlenül tanít megragadni az apró dolgokban a teljességet, a mikrouniverzumban a végtelenséget. Nemes cél az, amelyet maga elé tűzött, kívánom, hogy soha ne mondjon le róla. “

Dr. Veress Ferenc művészettörténész
Fotók: Griechisch Tamás

Mácsadi Orsolya művészettörténész
Fotó: Griechisch Tamás

Életrajzi adatok
Molnár Mercédesz Dorisz 1988. augusztus 10-én született Sopronban. 2003–2008 között a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskola szobrász szakán, 2008–2014 között a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrászművész szakán tanult, ahol Karmó Zoltán volt a tanára. Állandó résztvevője a soproni érembiennálénak, ahol 2016-ban a díjazottak kiállításán szerepelt alkotásaival.