Szaladost készítettünk a Pékmúzeumban

Következzék a beszámoló melyből kiderül, hogyan sütöttük meg Jóska bácsi és Piri néni elbeszélése alapján a szaladost. A múlt héten olvashattak arról, hogyan teszik ezt ők, a „profik”, évtizedek óta. A szakszerű útmutatások alapján azt reméltük, nekünk is karamellpudingos lesz a belseje, a teteje pedig „fényes-csippás”, hiszen még a varázsigét is tudjuk hozzá!

Az őszi biobúzát a piacon szereztük be a rábaközi boltban, tiszta, átválogatott egész búzaszemek voltak az egykilós zacskóban. Egy éjszakára beáztattuk vízbe, s aztán a legnagyobb tálcán szétterítettük egy nedves konyharuhán. Egy nagyobb, szintén nedves konyharuhával borítottuk be egyrészt, hogy ne száradjon ki a búza, másrészt, hogy sötétben csírázhasson ki. Minden nap átforgattuk, átspricceltük friss vízzel. Két nap után már megindultak a gyököcskék-rügyecskék. Öt napig hagytuk növekedni. Döbbenten tapasztaltuk, hogy a zacskónyi búzaszem ötszörösére növekedett! Mivel az előkészítő fázisokat is fotóztuk, a kollégáknak vittünk kóstolót a csírából, csipegettük az édessé vált búzát, s megállapítottuk: itt az idő sütni!

Kétféle receptünk volt: a szalados csak a búzacsírából készül, a csíramálé pedig a csíra kipréselt levét használja fel és lisztet tesz hozzá. A hétvégén megsütöttük mindkét változatot, hétfőn a kóstolás alapján megszavaztuk, hogy a csíramálét készítjük el közösen. A Pékmúzeum kis konyhájában felszereltük a kézzel-tekerős húsdarálót, felváltva tömködtük és kétszer átdaráltuk a csírát. Aztán felöntöttük vízzel és hagytuk állni, ahogy kell.
Egy tiszta konyharuhán keresztül átszűrtük az édes levet (a keményítő átváltozott cukorrá), majd a maradékot batyuba fogva kinyomkodtuk. Féltetettünk belőle néhány pohárral, a többibe mehetett a liszt. A kevergetés közben jött el az állagjavító varázslat ideje amelyet készítés közben mondani kell: „Szalados, szaladj el, málé, maradj el!” Férfi nem volt a közelben, így hangosan, nagy nevetések közepette fakanállal simára kavartuk a galuskatészta sűrűségű masszát. A mázas kerámia szaladostepsijét – azaz csíramálétepsijét -Egresits Anita kolléganőnk hetekkel ezelőtt elkészítette, ezt vajaztuk ki. Alázuttyantottunk volna (ha nem felejtjük el) egy pohár félretett levet, majd beleöntöttük a forma 2/3-ad részéig a masszát, annak tetejére pedig a maradék csíralevet. Mehetett a sütőbe, 180 C fokra! A sütemény „poszogott”, rotyogott, bugyborékolt, ahogy a víz párolgott belőle, a konyha megtelt édes illatokkal.

Miközben nagyjából egy órát sült a csíramálé, többször kóstolgattuk, amíg úgy találtuk, hogy az állaga megfelelő, az íze pedig cukor nélkül is fenségesen édes: teteje, oldala karamelles, a belseje pedig lágy-pudingos. Nagyon laktató! Annyi sütemény lett belőle, hogy a múzeumi kollégáknak is bőven jutott! Elégedetten állapítottuk meg, hogy ebben a vírusos időben sikerült ellátni magunkat rengeteg ásványianyaggal, vitaminnal (A, B, C, B12-, E- és K) .
Váljék mindenki egészségére!