„Hatcsöcsű” a Hátulsó utcában

Az 1960-70-es években illegális termelői borkimérés működött a Hátulsó utca 11. szám alatt, melyet az ott lakó három leánytestvér tartott fenn – innen ered a meglehetősen vaskos „Hatcsöcsű” megnevezés a soproni közbeszédben. A bormérést “Három p… hat csöcs” néven is ismerték, a hely törzsvendégei körében ismert volt a “Három p…, hat csöcs, hat forint a nagyfröccs” szállóige is. Korábban a Győri út elején lévő Szénatér sörözőt nevezték még“hatcsöcsűnek”, de az ország más városaiban is voltak kocsmák, amiket ezen a néven említettek: minden bizonnyal azért, mert három hölgy alkalmazott dolgozott itt, illetve három női családtag üzemeltette a kocsmát.

Nyaranta többnyire fehérbort mértek, a filoxéra-vész előtt a városban honos „Weirer” és „Zapfner” fajtákból valókat – ezért is volt olyan népszerű a borhoz értő közönség körében a kimérés, hiszen a muskotály és furmint fajtájú szőlőkből készült fehérbor a könnyed, gyümölcsös ízűek közé tartozott. Kevesen tudják, hogy korábban ez a terület, a Hátulsó utca – Rákóczi utca – Újteleki utca tengely ugyanúgy a poncichter negyed része volt, mint a Szent Mihály utca – Bécsi utca – Gazda utca – Halász utca – Balfi utca – Fövényverem utca környék. A Rákóczi utcában és az Újteleki utcában a mai napig is működik két Bruckner borkimérés.

Az itt mért bort a Soproni Múzeum akkori dolgozói is kedvelték, gyakran megfordult a a „Hatcsöcsűben” Sterbenz Károly, a múzeum grafikusa, aki előszeretettel látogatta a többi soproni borkimérést is. Vendége volt a pár házzal odébb lévő Bruckner borozónak – a belső festményeket is ő festette –, valamint Sever Mihállyal is jóban volt, aki a Bécsi utcában, a mai Pékmúzeum épületében tartott fenn ugyancsak illegális bormérést. A „Hatcsöcsű” udvara közepén egy körtefa állt nagy méretű kecskelábú asztallal, ide ültek ki a borozgató vendégek.

Az épület Thirring Gusztáv soproni statisztikus topográfiája szerint már 1734-ben állt. A Stagl család birtokolta, akik évszázadokon keresztül szőlőművelésből és borkészítésből éltek. A Stagl nővérek – Mária, Erzsébet és Margit – az 1970-es évek végéig tartották fent a bormérésüket, majd szőlőbirtokaik eladása után konyhakerttel, virágkertészettel foglalkoztak. A virágokat a házuk elől árulták és kiskocsin vitték a piacra. A családi emlékezet szerint 1560 körül már állt itt egy ház, melyben a 19. század második felétől egyik ősük, Stagl Mátyás ún. “beálló kocsmát” (Einkehrwirtshaus) üzemeltetett. A ház pincéjében néhány évtizeddel ezelőtt még megvolt a korabeli szőlőprés 1721-es évszámmal. A legtovább élő testvér hosszú ideig teremőrként dolgozott a Fabricius-házban, a régészeti kiállításban. Amíg ereje engedte, az épületet rendszeresen karbantartotta: szinte minden évben bemeszelte a falat és lefestette az ablakok spalettáit. Az épület a 2000-es évek eleje óta lakatlan és lassú pusztulásra volt ítélve. Most a külső háznak cserélik a tetőszerkezetét.

Úgy tudjuk, hogy az épületegyüttes, bár szerették volna, nem kaphatja vissza egykori rendeltetését, más funkciója lesz…