Nekrológ

Dr. Domonkos Ottótól, a Soproni Múzeum nyugalmazott igazgatójától február 25-én vettünk búcsút a soproni Szent Mihály-temető Jakab-kápolnájában. A szertartáson Dr. Tóth Imre, a Soproni Múzeum igazgatója a következő szavakkal méltatta elődjét:

Tisztelt Gyászoló Hozzátartozók, Barátok, Ismerősök!

94 évesen távozott el közülünk egykori igazgatónk, akitől most szakmai otthona, a Soproni Múzeum nevében köszönünk el. Néprajztudósról lévén szó talán nem idegen, hogy a búcsúzás kapcsán a gyászszertartások társadalom- és kultúrtörténeti szerepére hivatkozzunk. A régről fennmaradt halotti orációk nemcsak az életből elköltözött társadalmi státuszát, szerepe szerinti életútját reprezentálták, de mindig példát és útmutatást is adtak hátramaradottaknak. Így kell tennünk ma is, mielőtt Dr. Domonkos Ottót, Ottó bátyánkat, Ottó bácsit elkísérjük utolsó földi útjára.

Illemtelen arról panaszkodni, milyen nehéz a tisztelgő emlékezés az eltávozott ravatalánál. Hadd sértsem mégis az illem határát, és mondjam el: a hosszú és eredményekben bővelkedő életút teljes méltatása nem lehetséges a búcsúztató beszédben. Nem lehet, mert amióta Domonkos Ottó egészen fiatal emberként, a Néprajzi Múzeum akkori adattárosával közösen napszámban fuvarozta a méhkaptárakat a Hatvan és Kóka közötti országúton, egyszersmind olyan hosszú és gazdag szakmai életútra lépett, mely puszta adatokban aligha mérhető, ráadásul kivételes módon egészen mostanáig, élete utolsó napjáig tartott.

A történet ismeretében nem mondható véletlennek, hogy a régi magyar méhészeti irodalom feldolgozása Domonkos Ottó első komolyan kutatott témájává vált, melyből egyetemi szakdolgozatát is készítette, és nyilvánvalóan nem volt véletlen maga a szakválasztás sem, hiszen a történeti néprajz felé forduló érdeklődése, a kismesterségek és a népzene iránt érzett rokonszenve szintén nagyon korán kialakult. A szorgalom és a tehetség mellett a gyermek- és fiatalkori élmények, valamint a hosszú gyűjtőutakat ellehetetlenítő beteg láb volt az, amelyeknek a kézműves hagyományok, a céhes- és kisipari örökség feldolgozását, és annak számtalan, színvonalas publikációban történt közzétételét köszönhetjük.

Domonkos Ottó 1952-ben végzett az ELTE néprajz-muzeológia szakán. Ekkor kezdődött pozícionálisan és tartalmilag is egyenes, törés nélküli pályája, melynek során a hazai néprajztudomány, muzeológia és választott otthona, Sopron meghatározó alakjává emelkedett.

1952. augusztus elsején jelentkezett munkára a soproni Liszt Ferenc Múzeum legendás igazgatójánál, Csatkai Endérénél, akit nemcsak tisztelt, hanem akihez később igaz barátság is fűzte. Csatkai igazgatása alatt valódi atyai légkör töltötte be a múzeum Deák téri épületét, melyet korábban sokan (ma sajnos egyre kevesebben) csak „Anyaháznak” hívtak. A név arra utal, hogy e helyről bokrosodott a filiálék hálózata, egyúttal azonban azt is kifejezi, hogy a múzeum abban az időben úgyszólván „családiházként” működött. Szellemét a fiatal néprajzkutató is hamar megtapasztalhatta, átvette, majd örökségként is tovább vitte, úgyhogy az „Anyaház” melege még akkor is intellektuális és lelki közösséget formált, amikor a Liszt Ferenc Múzeum – épp az ő vezetése alatt – túllépett a Deák tér kertjén. A haladás egészen látványos volt. „Olyan sűrű volt éveken át a munka, hogy szinte nem is volt időnk a siker kiélvezésére, a szakmai örömre, a pihenésre” – mondta Turbuly Évának a Soproni Szemlében 80. születésnapja alkalmából közölt interjújában.

Domonkos Ottó 1963-tól igazgatta a múzeumot, de létrehozta a pápai Kékfestő Múzeumot, és – nem is rövid ideig – vezette a Központi Bányászati Múzeumot is. Kutatói munkájának eredményei elsősorban a MTA VEAB Kézművesipar-történeti Munkabizottsága révén váltak szakmai körben ismertté. Szerkesztette, és jelentős részében írta a sok kötetes magyar néprajzi színtézis kézművességről számot adó, hatalmas és természetesen önálló III. kötetét. 

1983-ban kandidált. Kutatott szerte Magyarországon és külföldön, érdeklődése, tehetsége és munkabírása vitte az akadémiai doktori címig. A cím azonban csak cím marad. Az ember rangját a neve adja. A Domonkos Ottó név pedig az évek során ranggá vált, és magas szakmai elismertségre tett szert. Hordozója ott bábáskodott a Soproni Tudós Társaság megalakulása körül, ahol a Társadalomtudományi Tagozat elnöki tisztét töltötte be, szívósan dolgozott Sopron város monográfiájának előkészítésén. Közben mindvégig részt vett a Soproni Szemle szerkesztőbizottsága, a Kitaibel és a Helytörténész asztaltársaságok munkájában. Egyetemista kora óta tagja, később választmányi tagja, majd 1994-től tiszteleti tagja volt a Magyar Néprajzi Társaságnak. Levelezője az Osztrák Néprajzi Társaságnak.

Valódi eredménye azonban a megbecsülés, amit jól jelez, hogy nem csupán a szakma és a múzeum fogadta be, hanem rövid idő alatt befogadta a magába zárkózó Sopron is. Domonkos Ottó úgy került ide, hogy előtte nem járt a város falai között. Mégis Sopron polgára lett belőle, mi több, polgárainak sorában az elsők közé emelkedett, s ezt 2003-ban hivatalos címmel is elismerték. A kitüntetett polgárrá válás alapja az ő esetében cseppet sem különbözött a 19. századi soproni polgárokétól, s ez nem volt más, mint a teljesítmény. Az a teljesítmény, mely a személyes munka alapján ad rangot az embernek. Ez a 19. században még anyagi gyarapodásban volt mérhető, a 20. századra inkább szellemi teljesítménnyé vált. Elismerést hozott számára, a hitelesség is, amely a múzeum hitelét adja más tudás- és ismeretközlő helyekkel szemben, és amely tudomány hitelét jelenti a sarlatánsággal szemben.

Domonkos Ottó gazdag életműve részeként kiállítások egész sorát készítette el. A sor végére az „Anyaházban” megnyílt „Kézművesség-népművészet” című állandó kiállítással tette ki a pontot. A rendezések mellett seregnyi tanulmányt készített, és számos könyvön is megörökítődött a neve, miközben sokak névtelen társszerzőjévé szegődött, mint a Soproni Szemle szerkesztőségének leghosszabb ideig tagja.

Nagy, összegző kiállításának megnyitása után vonult nyugdíjba, de tanácsadóként maradt a múzeumban. Noha idővel ez a megbízatás hivatalosan megszűnt, jómagam is rendszeresen kellett, hogy beszámoljak neki az akkor már Soproni Múzeum napi gondjairól és terveiről.

Aki sokáig él, több változást is él meg. Tudom, nem mindegyik volt a kedvére való, de a véleményét, ha kellett kritikáját mindenkor szelíd bölcsességgel adta tudtunkra, figyelve rá, hogy soha meg ne bántson. Sem engem, sem másokat.

Alkotó energiái élete utolsó napjáig hajtották előre, hogy a végső számadást hivatása előtt is elvégezhesse. Halála előtt két nappal kevéssé ismert tanulmányai egyazon kötetbe rendezésének lehetséges módját kerestük. Beszélgetés közben egyszer csak tűnődve megjegyezte: „Eltelt az idő. Nem is értem, hogyan lettem ilyen öreg.”  Nem gondoltam, hogy az idő, melyről tudtuk, hogy elhaladt, váratlanul valóban eltelt. A feladat befejezését ránk hagyta.

Tisztelt Gyászolók!

Jól tudjuk, mekkora megbecsülés övezte a régi időkben a mestereket, kalaposokat, kesztyűsöket, takácsokat, festőket, gombkötőket és társaikat. Igazán szép, hogy kutatójuk hozzájuk hasonló és méltó megbecsülést vívott ki magának.

Isten áldja a tisztes ipart!

Isten áldjon Ottó Bácsi!